Moszkva, Bolshoi Színház (kép forrása: en.wikipedia.org)

Előző cikkeimben a nyugat-európai romantikus balettről meséltem. A balett szóról azonban sokan azonnal Oroszországra asszociálnak. Hogyan lehetséges ez? Hogyan került a balett Oroszországba? Most megtudhatjátok.

Ebben a hatalmas országban a táncnak nagy hagyománya volt. A XVII. században megjelent a nyugati típusú színház, ahol természetesen a tánc is helyet kapott.

Az első orosz balettmester Ivan Valdberg volt. Az orosz tánc fellegvárában, Szentpétervárott alkotott. A nyugati típusú táncot vette alapul, de nála előtérbe került a drámaiság. Charles Luis Didelot franicia koreográfus szintén Pétervárott élt. Jelentősége hatalmas. Ő a kifejezőkészségre helyezte a fő hangsúlyt. Mindig hajlandó volt a cár igénye szerint megformálni a történeteket. Az ő nevéhez a karakterbalett meghonosítása fűződik. Felesége Fanny Cerito, a korszak egyik balett csillaga volt. Mindketten klasszikus irodalmi műveket vittek színpadra.

Jules Perrot (az előző cikkekben olvashatsz róla) pétervári munkássága során összeütközésbe került a cárral. Ennek ellenére tündér balettjei osztatlan sikert arattak és drámai műveivel is maradandót alkotott. Didelot-hoz hasonlóan ő is kevesebb pantomimet alkalmazott.

Tanítványa Adam Paulovics Gluskovszkij Moszkvában dolgozott. Ő a kifejezést többnyire már nem pantomimmal érte el, hanem magával a tánccal. Alkotásai „perülő balettek”-nek nevezték, ugyanis elődei még emelőgépeket használtak, az ő tanítványainak már fejlett volt az ugrástechnikájuk. A moszkvai balett nem állt annyira cári befolyás alatt, mint a pétervári. Gluskovszkij műveibe orosz néptánc motívumokat is alkalmazott, így előkészítőjévé vált a klasszikus orosz balett drámának.

Arthur Saint Leon francia balettmester 1859-től 1869-ig Szentpétervárott dolgozott. A cár minden óhaját teljesítette. A Blasis iskola képzett növendékei számára koreografált. Kivált képen a csoportok mozgatását végezte eredetien.

Marius Petipa francia származású táncos és koreográfus. Mindkét szülője művész volt. Az orosz klasszikus balett az ötven évig tartó munkássága alatt érte el fénykorát. Első nagy sikerét 1862-bel aratta Fáraó leánya című darabbal. 1869-ben Moszkvában és Szentpétervárott egyaránt vezető koreográfus lett. Legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik az a három darab, melyet Csajkovszikij zenéire koreografált a zeneszerzővel együttműködve: A Csipkerózsika, a Hattyúk tava és a Diótörő. A csipkerózsika kiváltképp alkalmas volt arra, hogy a cári udvar dicsőségét hangoztassa. Az egész mű a francia udvari balett, azaz a balet de cour szellemében készült. (A király neve XIV. Florestan egyértelműen XIV. Lajosra utal.) A rokokó korszakára jellemző, egyfajta negédes finomkodás hatja át. Valódi szólistája nincs. Mivel a zene fontos szerephez jut, nem csak kíséri a táncot, mint korábban, a szimfónikus balettek előfutárának tekinthetjük.

A Hattyúk tava a nyugat-európai fehér balettek hagyományát fojtatta. A Giselle mellett a Hattyúk tavát és a Diótörőt tartják a három legnehezebb főszerepnek a világon.

A technika fejlődésének köszönhetően a szoknya lerövidült, keményebb tüllből készült, így jobban kiáll. Ezt hívják klasszikus tütünek.

Petipának a tánctörténeti jelentősége felbecsülhetetlen. Több tekintetben is egyedinek számít. Rendkívül kifejező zenét alkalmazott, saját módszert alakított ki, a kifejezést a tánccal érte el, pantomim helyett és kiválóan ismerte és alkalmazta különböző népek táncait. Ötven éves munkásságával végérvényesen beírta magát a tánc történtébe.

Kállai Lili

facebook.com/tanctanarod

Táncosként, táncpedagógusként két dolgot nem győzök hangsúlyozni. Az egyik az, hogy a tánc nem csupán szórakozás. Évezredeken keresztül szerves részét képezte az emberek mindennapjainak. A másik, hogy ezzel a művészeti ággal szinte mindent ki lehet fejezni, (nem csak az erotikát). Érdemes minél több ágazatát megismerni és globálisan szemlélni.

India varázslatos világa sokakat ámulatba ejt. Nem csoda, hiszen ez az egyik legrégebbi kultúra. Rendkívül gazdag tánckincsét 2000 éve a legapróbb részletességgel írásba foglalták, ami hála Istennek, töretlenül fennmaradt. A tánctörténet a kedvenc tárgyaim egyike volt a főiskolán. Indiát olyannyira „belénk verték”, hogy mondhatni, ha álmomból felébresztenek, akkor is vágom a táncstílusait. Ennek most nagy hasznát vettem, ugyanis végre lehetőségem volt élőben tradicionális indiai táncot látni.

Egy barátnőm elhívott a Szekérfesztiválra (szanszkrit nyelven Rathra yatra), ami egy több száz éves hindu hagyomány. Talán már tudjátok rólam, hogy nagy vallástörténet-rajongó vagyok, ezért több okból is hatalmas élmény volt számomra.

A Vörösmarty tértől a Városligetik haladt a tömeg, jobban mondva, táncolva vonult. A mai fejlettnek mondott nyugati világban ez már furcsának tűnhet, de régen tánccal, énekkel, zenével is dicsőítették Istent. Egy ismerősöm a következő sorokat írta az erről készült fényképekhez: „Ritkán látni Budapest utcáin ennyi boldog, éneklő, táncoló embert, akik ráadásul józanok.” Valósággal fejbevágott ez a mondat.

Tánc a Hősök terén

A háromórás gyaloglás után vegán étel várt minket, majd kezdetét vette a bemutató. Legnagyobb érdeklődéssel a Bharata-Natjamot vártam. Ez India négy tradicionális táncstílusa közül a legrégebbi. Az ország dél-keleti részéről származik. Eredetileg hat részből áll. Három órán keresztül táncolják a dévadászik (isten szent táncosnői) az istenszobrok előtt. Itt természetesen nem volt ilyen hosszú az előadás, mégis örültem, hogy végre élőben láthattam ilyet.

Bharata-Natjam

A dévadászik Indiában a második kasztba tartoztak, ötéves koruktól a brahman papok képezték őket. A kislányok szent táncosnőnek való felajánlását csak 1947-ben tiltották be. A kasztrendszer miatt nem akárki sajátíthatta el a táncokat, a mozdulatokat viszont mindenki értette.

Két szanszkrit nyelvű könyvben foglalták írásba ezt a felbecsülhetetlen értékű tánckincset. A Nátyasasztra, a „Tánc könyve” a zenére, a táncra, a szövegre és a sminkelésre vonatkozó szabályokat taglalja a legapróbb részletekig. Az Abinajadarpana, a „Kifejezés tükre” a mudrákat (kézjeleket) és az ászanákat (kartartásokat) mutatja be. Az európai ember számára meglepő lehet, hogy a szemöldök, szempilla, sőt a lábujjak mozdulatai is pontos jelentéstartalommal bírnak, ezzel szemben az arc mozdulatlan marad.

A tánc alapjául dallamvázak, úgynevezett rágák szolgálnak. A hinduk csak dallamokat rögzítettek, így a ritmus szabadon variálható. Az imatáncok és a táncdrámák témáját az eposzok adják.

Az említett Bharata-Natjam mellett még három táncstílust tartanak számon. A Katakhlai a Mahábhárata és a Rámajának eposzokat, valamint a világ keletkezésének történetét meséli el. Eredetileg több éjszakán keresztül adják elő, ugyanis tizenhat órát vesz igénybe. A női szerepeket is férfiak alakítják hatalmas kandelláberek fényénél. A Kathak-sítlus nőies jellegű, valójában ez a klasszikus háremtánc. Erősen ritmizált, virtuóz lábtechnika jellemzi, csengettyűkkel táncolják. Négy részből áll: Holi, Pávatánc (nem keverendő az európai panave-nal), Otkar és Radha Sringer. Amikor kitiltották a templomokból, a templom előtti téren adták elő a naucsnikok. Azokat a hölgyeket hívták így, akik a szórakoztatást választották hivatásnak. A Manipuri a szerelmi tánc. A legenda szerint Shiva isten és felesége Parvati istennő táncra alkalmas helyet keresett. Elhagyták a Himaláját és Manipurt választották. Ennek az emlékére járják a Manipuri egy kötetlenebb változatát, a Krishna-Lila nevű táncot.

Ennek a kontinensnyi országnak a tánckincse épp oly gazdag, mint a mitológiája és az érzelemvilága. Fantasztikus, hogy évszázadokon keresztül változatlanul fennmaradt. Amikor ilyet látok, úgy érzem, mint ha valóságos időutazáson vennék részt. Nem csoda, hogy a középkorban a keresztes lovagokat is ámulatba ejtette a varázslatos kelet világa. Az indiai táncosnőket ők nevezték el bajadéroknak. Később a XIX. században, a romantika korszakában ismét a vadregényes kelet felé fordult az érdeklődés, hiszen ezt a korszakot –ami nekem a kedvencem- nosztalgikus elvágyódás jellemezte térben és időben egyaránt. 1830-ban Marie Taglioni Goethe Isten és a bajadér című balladája alapján készült koreográfiát adott elő. Ekkor még spicc cipőben és tütüben vitték színpadra. A valódi indiai tánchagyományt csak az 1930-as évektől ismerhették meg nyugaton. Ebben nagy szerepe volt Uday Shankarnak, aki a klasszikus indiai táncot ötvözte a nyugati színházzal. Nagy hatással volt rá Anna Pavlova. A művésznő amelett, hogy balettet tanított neki, buzdította is a hindu tánchagyomány ápolására.

A tánc korábban teljesen átszőtte az emberek mindennapjait, ez Indiában többnyire megmaradt. A következő mondat nagyon megérintett: „a lelki világokban minden lépés tánc és minden szó ének”. Azt hiszem enyhe napszúrással sikerült megúsznom a Szekérfesztivált, de megérte, ugyanis vallástörténet-rajongóként és táncosként is hatalmas élményt nyújtott.

Kállai Lili

facebook.com/tanctanarod